Ha négy napig nem szól hozzád, az már szeretetmegvonás

Fájt, ugye? És emlékeztetett is valamire, aminek nem volt köze a párkapcsolathoz, de ahhoz igen, hogy valaki(k), egy bizonyos helyzetben hasonló módon törekedtek megrendszabályozásunkra, sőt megtörésünkre. Igen, sokan vannak, akiknek a szülei gyakran éltek ezzel a módszerrel, még akkor is, ha annak a maga idején nevelés volt a definíciója. Akkor is, aktuálisan is iszonyatosan romboló, mély sebeket ejtő és igen hatékony eszköz arra, hogy a másik értéktelennek érezze magát és irányíthatóvá váljon. Éppen ettől ennyire lélekzsugorító módszer. Lealacsonyító. Méltatlan. Olyan, mintha valaki egyenesen a szívünket korbácsolná. Átírhatja, tönkre teheti egy ember teljes életét.

„Ne szólj hozzám!”

Persze szülőként mindez kevésbé feltűnő, hiszen csak a szobájába parancsolja a feleselő vagy a nem jól teljesítő, rossz jegyet kapó gyereket „Addig onnan ki nem jössz, amíg nem gondolkodtál!”, ha a gyerek mégis kijön, mégis próbája felvenni a párbeszédet, akkor jöhet a következő lépcsőfok: „Megmondtam, hogy ne szólj hozzám, ne érj hozzám! Majd csak ha én megengedem!” Ugye, milyen durvának hat, ha mindezt kívülről nézzük? Elárulhatjuk: ezt a mi érzéseinknél tízszer durvábbnak érzi a szeretetmegvonást átélő gyerek.

A megalázás, a reményvesztettség, a sehova nem tartozás, a kitaszítottság, a gyökértelenség olyan érzelmi kombinációját éli meg, amellyel aztán évtizedeken keresztül küzd majd. És vagy maga is bántalmazó válik – viszi magával a szülői szerepbe ezt a megoldást –, vagy tapasztalatai alapján hatékony eszközként alkalmazza majd a párkapcsolatában. Ahogy a szülői házban kapta, úgy adja tovább párja (szerelme) felé, ha az egy bizonyos helyzetben nem úgy „működik”, ahogy az tőle elvárható lenne. A szeretetmegvonó fél pedig értelmes, építő jellegű kommunikáció helyett hátat fordít. Nem szól hozzá. Könyörtelen játszmába kezd, amelyben nincs győztes soha, de azért a szenvedő fél óriási csapásokat kap az önbecsülésére. Szinte megsemmisül.

Menekülés helyett hála

Máskor a gyerekkorban szeretetmegvonással „nevelt” gyerek nem viszi tovább a romboló mintát, vagyis nem válik bántalmazóvá, de a gyerekkorban kapott sérülései a végletekig kiszolgáltatottá teszik szeretetmegvonás esetén. Olyankor az összes gyerekkori félelme visszatér. Elhiszi, hogy a szeretetmegvonás örökre szól. Magányosnak, kicsinek, egy porszemnek érzi magát, amíg a a módszert vele szemben alkalmazzák, és ennek megfelelően reagál arra, amikor végre újra kisüt a nap: bántalmazó párja rámosolyog, magához öleli, amikor visszatér minden a régi kerékvágásba: hálával. Menekülés helyett pedig hihetetlenül erős függésbe kerül. Úgy hiszi, nem kell  majd soha másnak, nem kell senkinek. Befelé figyel, látásmódja beszűkül – szeretetmorzsákért eseng és észre sem veszi, hogy amit kap, annak nincs, talán nem is volt soha köze a valódi szeretethez. A gesztusok manipulációs eszközökké aljasulnak, de az átélt érzelmi agresszió okán ezt nem veszi észre. Nem lát, nem hall tisztán, csak azt érzi, hogy neki minden erejével meg kell felelnie a másik kimondott vagy ki sem mondott elvárásainak. Nem hibázhat. Nem fáradhat el. Neki nem lehet rossz napja. Nem lehet nyűgös, beteg. Ő nem szólhat oda/nem szólhat be, nem ellenkezhet, mert akkor jön a mindennél rettenetesebb büntetés: a szeretetmegvonás.

Meddig lehet ezt húzni?

Évekig, évtizedekig, és a legtöbbször soha nem lázad fel a bántalmazott fél. Nem azért, mert nem tudja, hogy mindez nem egészséges, hiszen látja, hogy máshol ez az eszköz nincs a párkapcsolatban, de egy idő után a végletekig leépül az önbecsülése, és értéktelenségének érzése nyomán súlyos tüneteket produkálhat a szervezete. És néha teljesen tudattalanul dobja be a törölközőt a szeretetmegvonást újra meg újra átélni kényszerülő ember: belebetegszik abba, hogy nem szeretik.

Forrás: ridikul.hu